Ó hogy vártam mindíg eljöttöd, locsogó, csöpögő február. A hosszú, fagyos és unalmas január mintha soha nem akart volna múlni. Emlékszem a Boldogasszony napjára, anyámék gyertyát vittek a templomba hogy a pap megszentelje, mi gyerekek meg az eget kémleltük, vajon visszazavarja – e a medvét a napsugár, vagy borús idő nyit majd utat a közelgő tavasznak. Jött még néhány hidegebb nap. A konyhaablak jégvirágai vágyakozva bámultak befelé, a fánkszagú meleg konyha hívogató fényeiben nem bánták volna lassú pusztulásuk sem. Anyám fürge kezei nyomán – mint valami bécsi rokokó templomoszlopok, nyúltak a  svábfánk csavaros rúdjai. Ezt csak egyszer csinálta egy évben, foschingkor – ő így mondta a farsangot. Míg boldogabb földeken karneváli mulatságokkal űzték el a telet, nekünk ott volt a fánk, apám elküldött borért, farsang volt, és vasárnap.

Aztán hirtelen valami megváltozott. Jól emlékszem, hogy ez is szinte mindíg vasárnap történt, ebéd után. Apám a hosszú gangon sétálgatott, a februári napsütés végigsimította a színes selyemsálját, majd huncut csillámot lövelt a szemüvegéről a falra, melyen már fürge legyek járták tavaszi táncukat. Az idő határozottan melegre fordult. Apám előkerítette a légycsapót, és megpróbált rendet vágni a zümmögő rovarok túlerejében. Amíg kissrác voltam, ott sertepertéltem körülötte, és könyörögtem hogy adja át a gyilkos fegyvert egy – egy csapás erejéig.

Még ma is hallom a csattanást, ahogy a jég megpattant  és végighasadt az udvaron, majd az azt követő robajlást, ahogy a megrokkant hótömeg lezúdult a tetőről. Mint ahogy egy óriás testből hirtelen elszáll az erő, összeroskad, és semmivé foszlik. Az ereszcsatorna lefolyóján fürge patakokban távozott a tegnapi hó, új ruhát öltve. Tudtam, hogy a hajnali fagy majd újra megkeményíti a szomjas földet, de megint kisüt a nap, és egyre csak fogy majd a kásás jeges hótömeg, minden nap egyre kevesebb lesz, mígnem eltűnik végleg.

Ideje volt fölmásznom a környező hegyekre barkáért és hóvirágért, megvolt mindkét lelőhelyem, amit úgy gondoltam, senki más nem ismer. Persze nyilván tévedtem ebben, de élveztem ahogy a csúcs közelében a felerősödő szél a hajamba kap és cibálja  a kabátom. Lent a faluban nem érezni a szél vad fuvamait, csak itt a csúcson, ami most pillanatnyilag csak az enyém. Legalábbis én úgy éreztem. Elégedetten kapaszkodtam a faágakba, melyek itt – ott hangos reccsenéssel adták meg magukat a viharrá nőtt szélnek. Lenyesegettem a nyúlánk barkaágakat, sohasem vittem túlzásba, épp csak annyit, hogy virágvasárnapra legyen néhány. Jóleső büszkeséggel néztem a zsákmányt: ez mégsem ugyanaz, mint venni a piacon kövér bimbójú dús barkaszálakat. Ezek kissé csenevészek, de én küzdöttem meg értük. Amint leereszkedtem a déli lejtőn, már zsíros sárfoltokat kellett kerülgetnem. Épphogy akadt egy – egy fehér folt, megbújva a vízgyűjtő árkok árnyékosabb felén. Énekelni támadt kedvem, de csak dúdolgattam, ne zavarjam az erdő csendjét. A szél szebben zenél mint bárki ember fia, így február végén. Közel a tavasz, pezsdül a vér, megújul a természet, és vele a megfáradt test és lélek. Ég veled tél, ég veled február!

De hol vagy régi, áldott február? Más ez a szürkeség most mint azok a misztikus februári ködök. Nincs már tél, nem csattan a jég és nem locsog az eresz sem. Nincs megújulás, nincs forradalom. Nem pattan szét morajló zúgással a háztetőre fagyott hótömeg. Csak langyos eső mossa monoton lépteink nyomát. Már észre sem veszem hogy a park fái kizöldültek. Nem lesem a bimbók növekedését. Átrobognak rajtunk a hónapok. Nincs tavaszvárás. Majd nagy esők jönnek meg nagy melegek. De az is elmúlik hangtalan. Mintha csak aludna minden álmok nélkül. Csak még egyszer érezném azt az illatot, a februári erdő friss lehelletét! Siratlak régi február, de már könnyeim sincsenek....