A torony halála

Ott álltunk egymással szemben, a torony meg én. Nagy szürke betontömeg, nem karcsún égnek rugaszkodó, gótikus csoda, hanem inkább hasonlatos egy tenyeres – talpas tehenészlányhoz, akit nem áldott meg rengő csipővel a természet.

„Valami vízmű központja lesz ez vagy mi...”, lépett mellém Palika, ifjú kollégám, aki vidékről érkezett a fővárosba, és ahonnan jött, ott a vízművek is minden bizonnyal jóval kisebbre nőttek. 1978 kora ősze volt,  a hajnalok már deresre fordultak, kedvetlenül ácsorogva vártuk a művezető szaktársat. Mily szép is a kommunista szombat, amikor a könyökvédős irodistákat építkezésekre terelik, hogy megtudják milyen is a munkások élete.

„Na jó reggelt fiatalok...”, érkezett meg a szaki, és hogy nem elvtársaknak szólított, azt már egy pozitívumnak éltem meg ezen a jobb sorsra érdemes reggelen.

„Jöjjenek, fölmegyünk a legfelsőre”, azzal odalépett egy az épület falához símuló, fülkeszerű valamihez. Nehezen, de leesett, hogy ez egy külső lift akar lenni. Beléptünk, és én eltünődtem....hogy miért is nem a sörgyárba szerveztek kommunista szombatot, hisz ott is keményen dolgozó, (és enyhén dülöngélő) munkások vannak, akik szintúgy rászorulnak az értelmiség segítségére.

A tériszonyom igazán nem volt veszélyes akkoriban. Volt, hogy menetközben amikor lenéztem a lábaimra, akár el sem szédültem. Néha, amikor átjártam ebédelni a haverok cégéhez, a függőfolyosón várakozva anti – tériszony edzéseket végeztem:

1...2...3, hirtelen odaléptem a korláthoz, és lenéztem a mélybe. De azonkívül, hogy marhára szédültem, nem történt semmi. A tériszonyom tovább dübörgött, és nem volt ez másként ebben az alkalmi liftben sem, ami lassan haladt, és néhol mintha egy kicsit elakadt volna. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a majdani 3-as metróval is hasonlóképp történik.

„Na szóval”, mondta a szaki amikor fölértünk, „a feladat az lesz, hogy ezekbe a ládákba maguk belapátolják az itt található sittet. Viszont kell majd egy ember, aki a lifttel mindig leviszi a teli ládákat. Mondjuk maga..”, bökött felém, és elégedetten nyugtázta, hogy kiválasztotta a legmegfelelőbb irodistát. (Persze, hogy a legmegfelelőbbet, amennyiben szadista kéjjel szerette volna nézni sápadt orcámat, szedressé vált ajkaimat, és a semmibe meredő, de semmiképp sem lefelé irányuló tekintetemet). „Egyszerű az egész, ez a gomb a lefelé menet, ez visz fölfelé, ha pedig elakadna, kiáltson”. Nah most, hogy megvolt a user’s guide, munkához láttunk. Már fölfelé sem éreztem jól magam, de ehhez képest lefelé menet maga volt a pokol. Ezek a rácsok elég bizonytalannak tűntek. Hozzásimultam a fal felőli rácshoz, míg a lift mint valami holdkomp, lassan de bizonytalanul közelített a talajhoz.  Meredten bámultam a liftpadlót, ahol a láda körül fürge hangyahad járt körtáncot, a tériszony legkisebb jele nélkül. Talán a szemem is becsuktam, mert csak az térített magamhoz, hogy a lift nem mozdult többé. „Föld”, kiáltottam, akárcsak a Santa Maria hajdani ügyeletes matróza, csak én kicsit jobban örültem ennek. A szerencsés földi műszak nekilátott a láda kiürítésének. Intettem nekik, hogy nem kell annyira sietni, de hát ők is le akarták tudni minél előbb ezt a félig meddig elrabolt délelőttöt. Élt bennük a remény, hogy ha előbb végzünk, nem kell már a munkahelyre visszamenni. Akkor még ugyanis a „szabad szombat” valami távoli, nyugatias álomnak tűnt. Igaz, hogy csak délután 2-ig, de szombaton is építettük a szocializmust.

Amikor a lift nyikorogva, csörömpölve megállt a legfelső szinten, az arcom pírja nem sokban különbözhetett a sitt fehérjétől. „Na milyen volt?” kérdezte Palika, aki még a leginkább szolidáris volt, azzal felém nyújtott egy már nem érintetlen üveget, amelynek tartalma felől semmi kétség sem merült föl. Jó ha az embernek vannak alföldi kollégái – nyugtáztam, miközben jó nagyot húztam az életmentő italból. „Tudod, a nagyfaterom csinálta, akiről már meséltem a múltkor”. Isten áldja a tatát, gondoltam már lefelé menet, lassan döcögve, és néha már egy – két tekintetet a távolba lövellve. Határozottan jobban éreztem magam, és ezt Palika is észrevette, amint a következő menet végén újra felém nyújtotta az üveget. „A nagyfaterod tud valamit...”, állapítottam meg, amint a meleg szétáradt a testemben a fejemtől a talpamig. De jó ötlet is volt az a sok gyümölcsfa a Kiskunság futóhomokját megkötendő. „Milyen szép is itt a kilátás”, hajoltam előre a rácsba kapaszkodva lefelé menet, és valóban, a Hármashatár hegy mintha együttérzően bólogatott volna. „Igyekezzünk kollégák, mert fönt már nagyon várnak” – ösztökéltem a sittes csoportot, akiknek halványan feltűnt, hogy kicsit jobban érzem magam. (Siessetek, hogy maradjon pálinka, - gondoltam hozzá kajánul).

„Szerintem nevezzük el a brigádot Palika nagyapjáról”, de ez már csak a harmadik kör lenyelése után jutott az eszembe. Hiába, az ember egyre kreatívabb lesz. „Mehetnénk egy kicsit gyorsabban is” nógattam a liftet lejtmenetben, és hogy valami foganatja is legyen, pároslábú ugrálással próbáltam növelni a lendületet. Így nőtt a harci kedvem minden kör sitt (és pálinka) után, és szinte sajnáltam, hogy az utolsó láda is földet ért. A szaktárs jött, szárnyalt a szaktárs. „A kollégák, ahhoz képest, hogy irodai munkát végeznek, remekül helytálltak. Különösen a liftkezelő kartárs végzett remek munkát. Csak arra kérném, hogy ha legközelebb jönnek, ne rángassa már legyen szíves olyan vehemensen a lift oldalrácsát hangosan énekelve. Mondjuk nem baj, ha énekel, bár ha jól hallottam nem magyarul....valami ájkengetno, vagy mi az ördögöt. De ha elegük van a sok üldögélésből, mi szívesen látjuk önöket itt a 43-asnál...Szép dolog az építés, tudják itt lehet érezni igazán, hogy valamit létrehozunk...”

Ott álltunk egymással szemben, a torony meg én, 41 év és néhány hónap elteltével. A nagy szürke betontömegből már szinte semmi sem maradt. Lassú halállal pusztul, nap mint nap egyre kisebb és kisebb. Bontják, sárga burkolattal körbevonva, ami egyre lejjebb kerül. Külső liftje is van, de nem kell hozzá kezelő. Modern síneken csúszik, robotként szállítja a torony részeit. Nem adatott meg a hősi halál, egy nagy robbanással bevégezni. Lassan eltűnik majd, így 40 év után, és vele a múltam egy része is, ha más nem, egy szombat délelőtt, amikor Palika nagyfaterja egy alkalmi brigád névadója lett, és én, néhány órára, nyakra, főre, megszabadultam kínzó tériszonyomtól.