Apa etűdök

Apa szürke volt, tetőtől talpig. Szürke volt a haja. Mikor megszülettem, még tán nem, - a régi fényképek tanulsága szerint. Ám mikorra elértem az emlékek elraktározásának képességét, már galambszín selymek csillogtak feje búbján. Szeme már alig rémlik, de szürke volt az is (még akkor is, ha nem úgy volt, mert így látom viszont, ha néhanap szembejön velem az utcán). Olykor szürke simléderes sapkát viselt, mit maga készített (apa szabó volt, szürke szövetek varázslója). Fehér inge fölött szürke zakót hordott, (az ing az nem, az nem lehet szürke sosem, az nem) és szürke nadrágja éle finoman suhogott, amint az esti misére mentek, anyámba karolva. Olykor, ha megjöttek a februári ködök (szürkén, méltóságteljesen ereszkedve), attól féltem, egyszer csak apám eltűnik, amint távolodik az úton (szürkén, méltóságteljesen). Kedvenc színem a szürke, mert őt idézi (még akkor is, ha jól lehet, tán nem is hordott szürke ruhákat?). (Milyen volt szürkesége, nem tudom már…) Néha, mikor a nyári zivatarok évadja eljő, az eget kémlelve rá gondolok. Csakúgy mint a nagy úton, Zubiri ódon hídján, a kőkorlátnak dőlve. Éreztem tekintetét a magasból, - és jó ég, kis híján sírtam.

Apa szabó volt, mint Nemecsek apja. (Tán minden szabó halk szavú, szegényember?). Nem tudom, hogy szerelmes volt – e anyámba ( a régi emberek szemérmesen intézték ezen dolgokat ), de azt tudom, hogy a szövetekbe igen. Mikor a jó kuncsaftok jöttek, az öltönyt rendelők ( nem sokszor történt ), a szövet a hosszú márványlapú pultra került, elnyúlva, mint valami nemes vad teteme a vadászat után. Először a szemével pásztázta végig, majd finoman rátette kezét, és végigsimította hosszában, gyengéden kiigazítva a ráncokat. Apám (noha szabó volt) mérnök volt. Úgy nézte, úgy simogatta a kelmét, hogy fejében, mint egy katedrális, felépült a mű struktúrája. Fürge vonalak cikáztak, és az anyag életre kelt, ujjakká, mellé és háttá alakult, képzeletben rásimult a kuncsaft testére, aki tétován ácsorogva bámult, és nem értette, mi az ördögöt csinál a mester.

Apa egy időben gyárban dolgozott. Nem értettem miért, hisz ő szabó. Mondták, valami évek hiányoznak neki a nyugdíjhoz. Ezt sem értettem. Néha a buszmegállóban vártam, unalmamban az elhaladó autókat számolgatván. Mikor megjött, már kémleltem mit rejt az aktatáska mélye. Sport szelet, aranykocka, ilyesmik. Aztán komótosan, némán ballagtunk egymás mellett. Én a csokit majszoltam, ő meg szórakozottan az aktatáskát lengette, ahogy lépett. Tán szövetekről álmodott.

Egyszer apa is megbetegedett. Nagyon. Nagy sűrgés forgás volt otthon, jött a doktor, apa meg csak feküdt, sápadtan, szürkén. “Minden cigaretta egy koporsószőg” mondta az orvos szigorúan anyámnak. Apa csak feküdt, szürkén, sápadtan. Mikor felépült sokáig nem dohányzott többé. De néhány februári vasárnap délután (más hónapokban is, de a február az, ami mélyen az emlékezetembe vésődött) hátrasétált a nővérem önálló lakásához, a hosszú sváb parasztház végébe. “Hoszt’voz?” kérdezte svábul, ami németül hast Du etwas?, magyarul meg van valamid? jelentéssel bír. Én csak úgy arra jártam, és élveztem, hogy közös titkom van apámmal, amit csak én tudok (na jó, még a nővérem is), amint a fürge füst szürkén tovaillant, hogy anyám meg ne lássa.

Apa még néhány évig szabóskodott, hisz szerelmes volt a szövetekbe. Ez oly szerelem, mely nem múlik az évek folyamán. Egy a szomszédok közül, kimért de úri modorú (anyám megjegyzése) férfi beállított egy szövettel (szürkével, de nem az irodalom kedvéért, hanem valóban szürkével) hogy apám nadrágot varrjon számára. Hajdan ez a “nadrágszabó” dolga volt (mert apa noha nem volt menedzser, mégis föltalálta az outsourcingot, és a nadrágokat kiszervezett szabóval varratta), de már nem olyan időket éltünk, mint régebben. Minden megrendelés kapóra jött. Az anyag furcsán fénylő volt, és ha elfordítottuk, más színben (noha szürkében) verte vissza a fényt. Mikor a nadrág elkészült, és a megrendelő is beállított, döbbenten vettük észre, hogy a lábszárak egyik oldala sötétebb, másik pedig világosabb színt öltött. “Ezt így nem lehet viselni mester úr”, mondta H. úr

(Eszterházy után “megrendelő”), és ebben apám sem ellenkezett. (A szürke kettő árnyalata – tettem hozzá a mai tudásommal, 45 évvel később, de már későn). Apa ekkor fejezte be a mesterség üzletszerű gyakorlását anyám szelíd ráhatására. Milyen könnyen elfogadtam ezt. Hogy is sejthettem, hogy mit jelenthetett ez neki. Ilyenek vagyunk mi, apák fiai.

Apa egy szürke decemberi napon hagyott itt minket. Akkorra már alig mozgott, túl súlyos lett, noha sosem láttam kövérnek. Anyám gondoskodása (a széltől is óvta) elkényelmesítette, nem mozgott eleget. Csak le akart ülni az ágyra, de nem talált célt, és valahogy mellécsúszott, és a lába alácsavarodott. Én elrohantam dolgozni, és csak utólag hallottam, hogy combnyaktörés, kórház. Ez egy (szürke) pénteki napon történt, mikor máskor. Hétvégén bementünk látogatni. Rutinműtét, nem lesz gond, mondta a doktor, kinek arcára már nem emlékszem. (Vannak arcok melyeket örökre megjegyzel, mások meg…). Apa csak feküdt, alíg beszélt. Jól látszott, hogy nem érzi jól magát, de nem a fájdalom, vagy más panaszok miatt, hanem egyszerűen csak otthon szeretett volna lenni. Soha nem volt kórházban, csak látogatni (én sem). Elbúcsúztunk (hisz rutinműtét, kedden látjuk egymást). Mikor elmentünk, halkan, alíg hallhatóan csak annyit mondott: “Nem megyek én már haza innen kedveseim…”.

A műtét hétfőn lett volna, ahogy az első vizsgám is a főiskolán. Még nem az e-időket éltük, semmi információ nem jutott el hozzám. Vizsga rendben, jókedvűen értem haza, de már az udvaron hallottam anyám egetverő zokogását. Sápadtan nyitottam be az ajtón, nővérem anyámat ápolta, unokatestvérem meg csak annyit mondott: “most már te vagy a férfi a családban…”

Valami vérrög elindult a lábától a szíve felé. Már nem lehetett műteni. Elaltatták, de már nem ébredt föl. Szürke decemberi nap, a szürkeséget csak a szállingózó hó fehérítette egy kissé. Sógorom és én a János kórház lépcsőin. Néhai szabómester (apa) hátrahagyott tárgyaiért jöttünk. Aha, jöjjenek. Személyi igazolványt kérek. Rendben. Kis tálcaszerű edényben a jeggyűrű, óra. Koppannak ahogy kiveszi és az asztalra teszi. Istenem, az a koppanás…. Maga a fia? Itt írja alá. Rutin eljárás – gondoltam. Az a jeges koppanás végig a fülembe csengett, míg a tömött busz lassan kapaszkodott a hegyre.

Apa sírja déli fekvésű. (Jó kis hely ). Közel a hajdani telkünkhöz, amit annyira szeretett (Rode Grund – vörös föld). Szürke kövei szabályos rendben, mintha csak Ő rendezta volna sorba azokat (már ha szövetből lettek volna). 25 évet várt anyámra, aki egy kora májusi napon mellé telepedett.  Ritkán járok arrafelé. De nem az a lényeg. Látom őt minden nap, ahogy a szöveteket símogatja. Értő szemmel és kézzel. Szürke zakóban fénylő kelméket.