Megkésett anyák napi köszöntő, anya emlékére....
Amikor anyámra gondolok (már egy hete csak), naftalinszagú, régi képek tolulnak elém. Nem láttam őt fiatalon, hisz 44 éves volt, amikor megajándékozott a csodával, amit életnek nevezünk. Láttam róla homályos, régi képeket, feketén fehéren elmosódva (szép volt), és láttam róla akvarellt, egy ismerős kántor, a régi világ hirnöke megörökítette (szép volt). Furcsa nézni ezeket az emlékeket, hisz oly sokkal énelőttem történt, és akkor még nem is álmodhatott rólam. De szép volt, nagyon szép.
Anyám, mielőtt megajándékozott a csodával, amit életnek hívunk, megajándékozott egy utazással is. Terhesen vágott neki az útnak, hogy 13 év után meglátogassa a kitelepített testvéreit Nyugat-Németországban. 2 évvel azt követően, hogy a nagyanyám (akit nem ismerhettem) ezt megtette, de ő nem bírta feldolgozni ezt az érzelmi vihart. Ott nyugszik a menzingeni földben, Baden Würtemberg tartomány e piciny falujában, és immár sírkő sem jelzi, hogy ott járt és ott nyert nyugodalmat.
De anya erős asszony volt. Ott lapultam a méhében, mit sem tudva a zakatoló vonatról, az elsuhanó városokról, a testvéri ölelésekről, a nyugati világra való rácsodálkozásról. Mikor hazajött, magával hozta fél Németországot, vagy tán az egészet. 50-es évek és vámos szigor ide vagy oda (59-ben járunk), hozott pár tő fekete ribizlit (mely később valóságos dzsungellé terjeszkedett és kiváló szörppel táplálta a családot évtizedig), tízlemezjátszót egy halom lemezzel (So ein Tag so wunderschön wie Heute...és hasonlók), 2 koffer ruhát, melyet egy divatkedvelő unokatestvér hagyományozott ránk, ki minden héten ruhákat vett, majd a következő héten kihízta azokat, és még számolatlan érdekes dolgot, mely a nyugati világban napi rutin volt, nálunk azonban...
Én ez utazásra nem (nagyon) emlékezem. De ez volt az első ajándék anyámtól, mely talán belém plántálta az utazás imádatát, és valamilyen titkos vonzódást a nyugati világ iránt, mely ezzel nem nagyon magyarázható, inkább valami zsigeri dologként működik.
Anya intéző volt. Ő vitte a család dolgait (jól, rosszul, de vitte). Apa talán nem foglalkozott a részletekkel, csak a szövetekkel (szabó volt, szövetek hallgatag mérnöke és művésze), erre ott volt anya, aki tette a dolgát. Mint az asszonyok, anyák általában. (Vitte a dagadt ruhát...). Főzött, mosott, takarított, és hosszú téli estéken segített apának varrni. Olykor svábul beszélgettek, hogy mi gyerekek ne értsük ki mi rosszat cselekedett ( értettük ). Nem voltak minden szempontból jó idők, de anya agilitása (és apa hallgatása) varázsolt egyfajta idillt, ami nagyon hiányzik néhanap.
Hogy ma liberális szemmel nézek a világra, hogy a szabadság és a tolerancia fontos érték számomra, azt nagy részben anyának közönhetem. Sosem tanult politológiát, és nem érdekelték az elméletek, egyszerűen rendpárti volt, és meleg korlátozó. Meg akart felelni egy régi világnak, és nem értette az új világ üzeneteit, amit a többi gyerek szülei igen. Így aztán csendben lázadót, tiltakozót, kétkedőt faragott belőlem akaratlan, és noha nem ez volt a szándéka, most mégis köszönettel tartozom evégett.
Miközben mindig az új világra vágyódtam, anya megjelenített egy régi világot, mely ismeretlen volt, de mégis izgató. Mindig volt a lakásban néhány régi fénykép, néhány különös tárgy, néhány egzotikus illat, amely valamely titkos, régi világot idézett. Anya tizenévesen bentlakásos cselédnek lett adva a falu kántor-tanító családjához, és így valahogy megismerte és beilleszkedett egy polgári milliőbe, magáévá tett egy olyan kultúrát, melyet a tejesember nagyapám családja sosem tudott volna biztosítani. Ez a közeg néha, bizonyos alkalmakkor, vagy olykor spontán, megjelent a házunkban, és szétárasztott egyfajta méla harmóniát, békességet és csendet.
Anya gondos svábasszony volt, főzött minden áldott nap, és mint valami táncrend, szigorú beosztás szerint következtek az étkek a naptárban. Hétfő, szerda és péntek tésztanap, kedd főzeléknap (fúj), csütörtök valami egyéb (pl fasirt, de ha nem volt ötlet, akkor tészta). Nem főzött csodákat hétköznap, a főzelékeit gyűlöltem, egy – két kivételtől eltekintve, de csodákat főzött vasárnaponként. Az a húsleves, az a Szindbád húslevese volt maga ( habár a répát nem nagyon kedvelem....). Rántott hús vagy sülthús, nagyjából hetente váltogatva, néha megbolondítva e rendet egy rántott csirkével. Na és hát nem volt vasárnap sütemény nélkül. Anya rétese megisméthetetlen, (Topfelstrudel – ahogy akkoriban mondtuk), na és ami csak egy évben egyszer volt: a svábfánk (a magyarok csörögefánknak hívják) farsangkor, a beigli karácsonykor ( olykor húsvétkor is ) és rigó jancsi ha épp rászánta magát, mert az még neki is kicsit „munkás” volt. Anya mindent maximumra pörgetett. Amit szerettem, azt kiválóan csinálta, amit gyűlöltem, azt meg utálatosra. Meg tudta velem gyűlöltetni a kelkáposzta főzeléket, mert noha tudta, hogy írtózom tőle, belém erőltette (nekem nősz nagyra szentem! ). Így a kelkáposzta puszta említésére is görcsbe rándul a gyomrom, és ha még valamely véletlen folytán a szemem elé kerül, ez az élmény bizony öklendezésben végződik. Na de valamit valamiért. Köszönöm a sok finomságot Anya!
Amint már említettem, Anya erős asszony volt, de minden erő egyszer összecsuklik. Ez történt vele is egy napos nyári délután, mikor kenyeret kent az unokájának. Amint elvágódott, az összes erő kiszállt a testéből, és egyetlen rövid alkalomtól eltekintve, soha nem tért már vissza belé. Én éppen fociból tértem haza, mikor a mentőbe rakták, fordultam is vele vissza a városba. Honvéd kórház – János kórház, Korányi, hajnali 4-kor tébláboltam hazafelé, kétésgek közepette. Aztán másnap a főorvos eloszlatta a kétségeket. Szélütés – ne várjunk semmi bíztatót. Jönnek majd vélhetően további kisebb – nagyobb ütések, esetleg bénulás, ilyesmik. Őszinte volt, legalább – gondoltuk.
Anya még 10 évet élt – talán valamelyest boldogan. Nyaranta üldögélt az udvaron, és nevetve mesélte, hogy a szomszédos óvódából a gyerekek kiabáltak neki: „vén banya”. Lassan épülgetett lefelé, egyre kevesebbet tudott, egyre nehezebben mozgott. A végén már nem lehetett egyedül hagyni. Éjszakába nyúló estéken olykor én voltam vele, míg a testvérem le nem váltott, így közelből figyelhettem amint lassan elveszti maradék erejét is. Sok folyadékot kellett innia, mely nem sokkal utána távozni kívánt a szervezetéből. Így folytattunk körtáncot a pohár víz és a szobawc között hosszú órákon át. Voltak nehezebb esték, amikor bizonytalan volt. Az idő a testét elnehezítette, csontjai pedig súlyosak voltak (néha elesett, de soha nem tört el semmije). Nehéz volt kisegítenem az ágyból, és olykor megszállta valami bizonytalanság, nem mert ráülni a wc-re. „Elesek”, mondta szinte nyafogó hangon, és állapotát meghazudtoló erővel kapaszkodott a karomba. „Ugyan nincs itt semmi gond, segítek” – próbáltam győzködni, de mindhiába. Végül, amikor türelmem elfogyott, vettem egy nagy levegőt, és szeliden de határozottan rátoltam a székre, ügyelve arra, hogy ne üsse meg magát.
„Na ugye” mondtam megkönnyebbülve. Azután, mikor segítettem fölkelnie, ruhája kicsit beakadt, és nagy fehér feneke ott gömbölyödött előttem, mintegy fölkínálva a bosszút azokért a fenekesekért, miket gyermekként kaptam tőle ( anya keze gyakran eljárt, de olykor talán igaza volt ebben). De csak gyöngéden odapaskoltam egyet „rossz voltál mami, kikapsz”, de már nem érézkelte sem a paskolást, sem a szöveget, mintha a lelke már egy másik világban bóklászott volna, tévedésből itt hagyván testét, melybe néhanap látogatóként visszatért.
Anya egy április végi nap éjszakáján ment el, a napon amely a világ számára Csernobil miatt emlékezetes. A kórházban volt már, mert állapota rosszabbra fordult. Nem szabadott nagyon mozognia, karjából infúzió szökött az ég felé. Ott voltam mellette míg végül el nem aludt, és a nővér csak annyit mondott: „menjen csak haza nyugodtan, maga itt ma már úgysem tud tenni semmit”.
Van hogy ott kell maradni, de én elmentem. Elfáradtam és elcsüggedtem. Másnap dolgozni kell, majd délután újra bejövök, - gondoltam. De már csak a holmijáért kellett bemennem. Akkor voltam gyenge, amikor az utolsó sansz lett volna adni még valamit neki. Szerencse, hogy nem ébredt föl, mielőtt elment, így nem látta, hogy nem vagyok vele. De tudja, és a szívem elszorul ha ez eszembe jut. Csak azt remélem, hogy mit mindent, ezt is megbocsájtotta onnan föntről.
Onnan föntről, már ha.... Anya nem tudta, de sejtette, hogy elveszítettem a hitet. A hitet, melyre oly állhatatosan nevelt, és amely gyermekként még olykor szórakoztatott is. Anya nem ismerte a kétkedés szót, és el sem tudta képzelni, hogy én ne legyek hívő. Magának is, és a világnak is megmagyarázta, hogy én miért nem vagyok ott többé, miért kerülök minden vallásos formalitást. Egy arrogánsan viselkedő pap, egy meg nem érő közösség – ilyesmiket gondolt, és azt hitte, hogy én talán más templomokat preferálok. (Ebben igaza volt, mert az erdők mélyén, és a hegyek ormán, olykor valóban megszállt egy olyan katartikus érzés, amit akár hitnek is nevezhetnék).
Anya szenvedett ettől, de néhány szemrehányástól eltekintve, nem beszélt róla. A szélütés után már egyáltalán nem került ez szóba többé. Már 6 éve volt hogy elment, mikor elindultam a hosszú zarándokútra. Nem feltétlenül azért, hogy megtaláljam az elveszített hitet, de tudtam, hogy ezen a fizikálisan is megterhelő vándorúton sok mindent fogok találni, rengeteg dolog jön majd szembe.
A magány, a természet közelsége, a középkori városok, a vándorlás, a jelzéseknek is felfogható történések és a mindezeket átfogó derű mintegy életfilmként megidézte a múltat, személyeket és szellemeket egyaránt. Amint Puenta la Reina hatalmas katedrálisa előtt elhaladtam, mintha anya szólított volna, és én úgy éreztem, tennem kell neki egy megkésett gesztust. Csendesen letérdepeltem tehát egy percre.
