Irma
Most, hogy már a vízkereszt is eltűnt a múlt ködében, és a húsvét a tavasz üzenetével kopogtat, Irmára gondolok. Jó 16 évig része volt minden karácsonyomnak, és mikor elment, furcsa volt, hogy nincs többé velünk szenteste varázsos éjjelén.
Különös, hogy Irmának nevezem, mert nekem Ő mindíg Irma néni volt, hisz oly sok évtized volt közöttünk, de most, hogy felnőtt (vén) fejjel Rá emlékezem, valahogy nem tolul a számra a “néni” szócska. Mert Irma igazi polgári, értelmiségi NŐ volt, a valódi konzervatív polgári eszme autentikus megtestesítője, ami mostanság nincs jelen (vagy ha igen, csak jól elrejtőzködve) a mai közéletben.
Én nem ismertem egyetlen nagyszülőmet sem. Apai nagyanyámról jóformán semmit sem tudok, a nevén kívül. Nagyapám, aki a dinasztiában az ötödik János volt, tudtommal az első, aki a földművelést szabó mesterségre váltotta, így alapítván új jövőt és perspektívát a családnak (mindhárom fia szabó lett), 5 évvel a születésem előtt meghalt. Anyai nagyapám, egy szegény sorsú tejesember, aki 10 gyereket nemzett és (ki tudja miképp) tartott el, a harmincas évek derekán halt meg. Nagyanyám pedig, jó szokás szerint , évtizedekkel túlélte őt, és 2 évvel születésem előtt szállt fel az égbe Németország boldogabb, nyugati felén, midőn a kitelepített gyerekeit látogatta. Mikor 1973-ban lehetőségem nyílt nekem is ezen típusu rokonlátogatásra, meglátogattam a sírját a menzingeni temetőben. Mikor legközelebb, 1999-ben odajutottam, a sír már nem létezett. Van hogy a gyökereitől valahogy elszaggatott generáció már nem ápolja az ősök emlékét, hanem talán inkább megszabadulni vágyik tőlük.
Mindezt csak azért írom, mert hogy minden más gyerkőcnek voltak nagyszülei, és én azt gondoltam, hogy nekem Irma a nagyanyám, de aztán mondták, hogy dehogy.
Egy neves kántor – tanító családban született, 1888-ban. Édesapja, kinek hírét a városban (ami nekem csak falu, a mai napig is) emléktábla őrzi, a helyi kultúrális élet egyik (ha nem az egyetlen) megalapítója és letéteményese volt. Egyházi és világi, mindenféle kórusok megalapítója, és munkájuk ápolója, azaz egyszerűen tette a dolgát hivatásszerűen, mert persze akkoriban hagyták is neki.
Irma férje, aki jóval fiatalabb volt nála, továbbvitte az apósa által elkezdett munkát, ám viszonylag fiatalon bekövetkezett halála megtörte munkája ívét. Nem ismertem, hisz mindez a két világháború között történt, de találtam régi leveleket, naplókat, melyek arról tanúskodtak, hogy igazi világfi volt.
Képeslapjai, levelei és naplóbejegyzései a hajdani Monarchia városaiból datálódtak, mintha csak valami késői nosztalgiától vezérelve be kívánta volna járnia hajdani KUK divatos helyeit (Abbázia, Trieszt, Bad Ischl), valamint Itália kultúrális városait (Velence, Firenze, Nápoly), sőt még Ragusa-ba is eljutott. Nem tudom, hogy akkoriban szokásos volt – e családosan utazni, de ő egyedül, vagy barátokkal utazott, és szívhez szóló, részletes leírásokat készített ezen utazásokról. Irma kétszer törte a lábát, egy ízben combnyaktörése volt, másodjára a térde tört el. Nem tudom, hogy ezek a balesetek pontosan mikor történtek. Meglehet, hogy ez akadályozta az utazásban, vagy egyszerűen így alakult. Más világ volt az, melynek szokásairól csak anyám szűk elbeszéléseiből értesültem.
Anyám jó tanuló volt, ezt hajdani bizonyítványa, - melyet ösztönzésképp megmutatott nekem, is bizonyította. De mindez kevés volt ahhoz, hogy továbbtanuljon a polgáriban, mert hát tejesember nagyapám nem tudta volna finanszírozni, meg hát a többi sem tanult, miért pont ezt a lányt kellene kiemelni a többi közül. Tíz gyerek közül kilencedikként, anyámnak mégis adatott egyfajta szerencse. Beadták bentlakásos cselédnek a kántor tanítóékhoz. Nem tudhatom, (és már nincs módom megkérdezni) hogy mi lehetett a motiváció e döntés mögött. Manapság nem nagyon történik ilyesmi, mert ugye cselédek effektív nincsenek (maximum rabszolgák). Úgy vélem, az anyagi helyzet lehetett a fő ok, mert ugye tíz gyereket eltartani egy tejesembernek (aki nem is énekelte hogy “ha én gazdag lennék”, maximum svábul), de az is lehet, hogy volt benne olyan gondolat is, hogy “jól fog menni ott a sorod, jobban mint itthon”. Nem sok részletet tudok anyám akkori életéről, de Irmát ismerve biztos vagyok benne, hogy boldog lehetett. Nem gondolom, hogy az a “fiacskám most már mosd el a tányérokat, de alaposabban mint a múltkor” tipusu kapcsolat lehetett közöttük. A kántorék, gyermekük nem lévén, szerintem sokkal inkább tekintették őt családtagnak (noha a munkát persze el kellett végeznie), mintsem az akkori negédes filmekből megismert cseléd – figurának. Ha nem is mehetett a polgáriba, a kántorék háza mégiscsak egyfajta továbbképzést jelenthetett számára. Valószinű, hogy zenével és irodalommal éltek egy fedél alatt. A hatalmas zongorából, amely később a mi szobánk majd negyedét elfoglalta, Schubert és Schumann dalok áradtak, és anyám bekerült egy olyan társaságba, amely az egyszerű parasztlányt mégiscsak felemelte a zene és az irodalom bűvkörébe.
Irmáról sok emlékem maradt boldog gyerekkoromból, mikor még minden oly felhőtlennek és békésnek tűnt. Sokszor eljött hozzánk, de balesetei miatt bottal tudott csak járni, és igen lassan. Elé mentem, majd elfutottam hazáig, újra elé futottam, és azzal szórakoztam, hogy hányszor tudtam megismételni ezt a kört. Nem kevésszer. Volt, hogy nem jött el egészen a házunkig, hanem megpihent sógornője verandáján, aki néhány házzal lejjebb lakott az utcánkban. Volt egy “ötye” klubjuk, a 4 öreg hölgy (Irma, Vilma, Laura, Paula) összejött egy teára Vilma néni verandáján, míg én a kert begúniái közt bujkálva lestem az éticsigákat, akiknek nagy szerencséjük volt, hogy mindez nem frankhonban történt.
Azután, pár évvel később, valamilyen tulajdonjogi és bérleti vita következtében Vilmának el kellett hagynia a szép verandás lakást, és egy kis lyukba költözött, a régi posta mellett, a zajos főúton. Az ötye klub ezzel megszűnt, és Vilma is csendben elment pár év múlva. Megtanultam, a dolgok változnak, elmúlnak, de az élet megy tovább a maga útján. Sokszor nem kellene más, csak egy kis erőfeszítés. Gondolkoztam, miért nem mennek el Vilmához továbbra is, legyen az bármilyen kis lyuk, sötét, kellemetlen. De meg kellett értenem, hogy ha egy adott pillanattól kezdve valami már nem az mint ami eddig volt, az emberek elengedik, inkább soha többé nem folytatják azt, ami már nem lehet ugyanaz, mint ami azelőtt volt.
Irma ott volt velünk minden Szentestén, noha ez az akkori kemény teleken (igen, akkor még ez így volt, bár ugye a klímaváltozás mocskos liberális, bolsevik trükk, de maradjunk annyiban, hogy akkor még voltak derékig érő havak és – 10 fokok karácsony éjjelén) ez nem volt a legkönnyebb művelet. Anyám, aki nem felejtette az Irmánál töltött igen értékes éveket, mindent megtett, hogy minden szentestét együtt töltsünk. A kulcsember Schmidt Karl (svábul csak Khorl) volt, az ember, akinek kocsija volt az utcában. A szocializmusban bujkáló kapitalista megtestesítője, (akinek a későbbi gebines kocsmáját csak “Schmidt Kápolnának” nevezték, mivel a hagyományosan mélyen katolikus svábok a vasárnapi szentmise után nagy kedvvel tértek be ide átvenni a szentbeszéd lényegi elemeit) jó üzleti érzékkel szállította hozzánk Irmát, majd a ceremóniát és vacsorát követően haza, mert az üzlet az üzlet, és anyám, a takarékos svábasszony ki tudta gazdálkodni e hajdani taxiszolgáltatás összegét. Igazi win – win üzlet lehetett.
Ám hozzá kell tennem, azok a karácsonyok , megtöltődtek tartalommal, énekkel, áhitattal, békével. (Manapság nehéz ezeket összehozni). Igen, gyermekként persze hogy vártam az ajándékokat, a süteményeket, a köznapi étkezéshez képest különleges étkeket. Ám volt még egy dolog: akkor és ott, ha nem is hosszú időre, de el tudtam hinni, hogy valóban, abban a jászolban egy Istengyermek megszületett azon az éjjelen.
Irmának minden évben volt karácsonyfája. Anyám szerzett egy kisebb fát neki, de ami igazán különleges volt: a díszek. Akkoriban régiesnek, avittnak tűnt minden, igazából kicsit furcsán éreztem magam, nem tetszett. Mai fejjel visszagondolva, és emlékezve, merthogy magam előtt látom, tudom, hogy különleges, sajátos atmoszférát sugárzó, szeszessziós díszek ékesítették a fáját. Volt még egy “Betlehem jelenet”, amely fölé, köré egy üvegpalackot fújtak, így zárva körbe örök mementóként a megváltó születését. Na és az egész környezetet átitatta valami fojtott vanília illat, ami annyi más régi illathoz hasonlóan, néha, csak pár másodperc erejéig fölsejlik valahol, aztán tovaillan hosszú időre, talán örökre.
Csapongok az emlékek körül, de ideje visszatérni a történet sodrához. Anyám szolgált és tanult, és Irma férje halálát követően vélhetően még inkább családtaggá lépett elő. Felcseperedett, dolgozni kezdett egy falubeli tulajdonos budapesti textilüzletében. Az évek teltek, és a világ lángba borult, és noha ez sokáig távolinak tűnhetett a mi kis falunkból (leszámítva a katonának vitt férfiakat), törvényszerűen a lángok elérnek minden békés kis szigetet. Irma és anyám egy jónevű doktor rendelőjében dolgoztak, ezáltal némileg védelmet élveztek mindkét hadsereg bitangjaival szemben. Nem lehetett könnyű. A faluba Szenteste délutánján érkeztek be az oroszok, így igyekezvén körbezárni a fővárost. A biztonság kedvéért beeresztettek egy sorozatot a templomtoronyba, és hozzáláttak a hódítók szokásos munkálataihoz. Anyámék megúszták a halászlé és a beigli einstandjával, és a halcsontok kitakarított lakásba történő szétdobálásával, de ez így távolról nézve egészen jó eredménynek tűnik. A háború elviharzott, és a béke egy új világot teremtett, egy olyasfélét, amire az emberek igazán nem számítottak. Minden ami a régi világban értéknek számított, hirtelen hátrányá silányult, rejtegetésre szorult. Az a kevés, ami régről megmaradt, a megtűrt, háttérbe szorított vallás körül öszpontosult. Jártak vasárnap a nagymisére, amint azt minden régi vasárnap tették, és ez a mozzanat kimondatlanul is azt jelentette, hogy mi nem e világ részei szeretnénk lenni, nekünk ezek az értékeink. Nem beszéltek erről, mert féltek. De így érezték.
Történt, hogy a nagy elnyomás ellenére a Katolikus Egyház mégiscsak kiharcolt magának bizonyos előnyöket (hogy milyen áron arról bizonyára sok titkos, és feltehetően soha nem nyilvánosságra kerülő irat bővebb tájékoztatást nyújtana). Szóba került, hogy a közeli erdei zarándokhelyen lévő 18. században épített romos kegytemplomot újjáépítik, így az ottani hitélet is elindulhatna. Az egyedül éppségben maradt részen, a plébánia és paplak területén lakók éltek, akik ki tudja mikor és hogyan kerültek oda. Kellett keresni valamilyen megoldást, egy cserelakást, hogy a szóbanforgó terület felszabaduljon. Nem tudom kinek a fejében fordult meg az ötlet, de megkérdezték Irmát, nem adná e oda a szép, főutcai lakását erre a célra. Cserébe biztosítanak neki egy szobát a plébánián. Ő azt válaszolta: de.
Irma komolyan katolikus volt, és feltehetően azt gondolta, hogy Isten földi szervezetének támogatása több mint kötelessége egy igazi hívőnek. Idealistaként azt gondolhatta, hogy ezt bármelyik másik hívő is megtenné, de hát ha egyszer őt kérték… Behurcolkodott tehát a parókiára, ahol egy belső szobát kapott, melynek ablakai a folyosóra néztek. Sötét volt, és nem túl nagy, a hatalmas zongora a plébánia nappalijába került, így kölcsönözve némi kultúrális felhangot az amúgy ebédlőnek is használt, komor bútorokkal övezett szobának. Anyám eközben saját életet kezdett, hozzáment a fogságból hazatérő, megözvegyült apámhoz. Irma messzebbre került tőlünk, de amikor a nővérem megszületett, és később én is, minden áldott napon útra kelt, és két botjával bicegve eljött anyámhoz segíteni. Jó másfél órába telhetett neki az út a házunkig, majd ugyanannyi hazafelé, de jött rendületlenül. Ilyen érdekesen alakult az élet, hogy szolgálni (visszaszolgálni) kívánta az anyám által hajdan megszolgált munkát. Sok évet élt így, a paplak félhomályos szobájában régi bútorai és még régebbi könyvei társaságában. Az öreg plébános a szomszéd szobában lakott, és mint minden ember, ő is változott valamelyest régi énjéhez képest: ördögűzésnek és rákkutatásnak adta a fejét. Így Irma szobájában néha a falon túlról monoton kántálásra, kiáltásokra és egyéb gyanús zajokra lettünk figyelmesek. Irmát ez különösen nem zavarta, annál inkább zavarta ő a klérust. Nagyon sok okot nem lehetett találni erre, hacsak nem azt, hogy mit keres ez az előző papoktól megörökölt furcsa öreg hölgy a paplak belsejében. Igy aztán napirendre került, hogy Irmát ki kellene költöztetni a plébánia udvarán lévő, nem túl jó állapotú házikóba. Régi karácsonyi képeslapokon látni ilyen házikókat, melyek kívülről romosnak tűnnek, ablakukból azonban a melegség fénye árad. Irma valóban melegséggel töltötte be a házikót, de ez nem változtatott azon, hogy a konyha és a szoba között (ez a két helység alkotta a lakást) nem volt közvetlen átjárás, ki kellett menni a gangra az átjutáshoz, na és a víz sem volt bevezetve. A kerti csapról kellett a vizet megszerezni, ami télen teljesen lehetetlen volt.
Irma mégis, mintha inkább felszabadultabbnak, boldogabbnak érezte magát a kerti házban, talán mert megszabadult az ördögűző szeánszok fojtott és kevésbé fojtott hangú kiáltásaitól. Anyám, aki addigra beilleszkedett apám tekintélyesebb családjába, és noha ő is engedelmes katolikus hívő volt, mégis rendelkezett egyfajta természetes igazságérzettel átítatott öntudattal, nem akarta annyiban hagyni ezen új körülményeket. Sosem felkejtem el ezt a napot, amikor kézenfogva buszra szálltunk ( ez igazi esemény volt nekem azokban az ősrégi időkben: megyünk Pestre! ), és elmentünk a préposthoz, aki a falunk szülötte volt, de az élet, és a karrierje egy budai plébániára sodorta. Nem olyan volt ez az út, mint a többi – eléggé ritkán előforduló – pesti utunk. Amikor anyám nővérét látogattuk, a zajos kőrúti villamoson utaztunk, a harmadik emeleti függőfolyosón araszoltam riadozván az alattam elterülő mélységtől. Ám ezen a túrán a buszok, villamosok üde zöld területeken, patakparton és árokszélen kanyarogtak, míg végre elérkeztünk a modern tornyos templom parókiájára. Anyám elmondta a tényeket, ez az asszony a személyes javait ajánlotta föl az egyház számára, és méltatlan kürülmények közé került, érdemtelenül. Legalább a vizet be kellene vezetni a lakásba. A prépost, aki anyámat jól ismerte a régi időkből, csakúgy mint Irmát, megértően bólogatott. „Szörnyű ezt hallani, hogy megváltozott minden. Nehéz időket élünk” – mondta, és tekintete elkalandozott a távoli hegyek felé, majd visszatért anyámra, és bíztatóan biccentett. „ Drága Liza, megértem, és együtt érzek magával, és hát Irma mindíg is meghatározó személy volt a mi kis hitéletünkban. Értse meg, meg van kötve a kezünk. Nem úgy van már semmi, mint régen. A hivatal a körmünkre néz, nem lehet csak úgy belenyúlni a költségvetésbe. Az állandó jelentések, a túlzott adminisztráció, megmérgezi a napjainkat. Annyi mindennel kellene foglalkoznunk, de egyszerűen nem jut idő az igazán fontos dolgokra. Azért megteszek mindent, amit meg tudok tenni”. Persze én ebből akkor semmit nem értettem, és csak anyámék fojtott hangú, és a gyerekek elől eltitkolandó témák kapcsán mindíg alkalmazott sváb nyelvű beszélgetéséből kihámozott részleges információk alapján értesültem róla, hogy Irmának feltehetően nem lesz a víz bevezetve a lakásába. Anyám még arra gondolt, hogy megbeszéli a plébánossal, hogy felkérnek egy – két katolikus mesterembert, hogy csinálnák meg a víz bevezetését amolyan keresztényi jószolgálat keretében, de ez a pap mentális állapota végett alapjaiban kudarcba fulladt. Az idő haladtával új plébános érkzett, egy igazi reform pap, legalábbis gazdasági értelemben.
Nagy beruházások indultak, egy hatalmas olajtartály és kazán beépítésével a templom fűthetővé vált, és teljesen felújították a világítást is. Ám Irma házikójának rendbehozatalára, és a víz bevezetésére már nem jutott pénz. Új szelek fújtak. A templomban gitáros, gospelszerű misét is bemutattak többször is. Még az idősebbek körében is népszerű volt. Egy újonnan érkezett, fiatal, lánglelkű, és ráadásul ropppant jóképű (hollófekete haj, pirospozsgás arc, kék szemek, -akár egy olasz filmszinész) káplán, aki értette a fiatalok nyelvét, szinte magához (és ezáltal a templomhoz) láncolta az ifjúságot. Ahogy a társadalomban is reformszellem uralkodott (amit akkor új gazdasági mechanizmusként emlegettek), a klérus – bár lehet, hogy csak a mi falunkban, szintén új utakat keresett. A káplán karizmája egyre több fiatalt elért, szinte minden korosztályban. Sosem felejtem azt az évnyitót. Harmadikos elemistaként a régi zárda (ma katolikus gimnázium, akkor állami iskola) belső udvarán sorakoztunk, a többi évfolyammal egyetemben. Az igazgató elmondta szokásos, lelkesítőnek szánt beszédét, eligazította az osztályokat, majd talán kötelező statisztika végett, vagy ki tudja milyen indíttatásból hozzánk fordulva így szólt: „Kérem tegyék föl a kezüket a hittanosok!”. Karok erdeje emelkedett a magasba. Az igazgatónő szemmel láthatóan hátrahőkölt. „Ennyien?” – hagyta el ajkát önkéntelenül, és egy halk sóhajjal, sápadtan valószinűleg arra gondolt, hogy akinek ezt majd jelentenie kell, miféle kellemetlen kérdésekkel fogja bombázni, és milyen további feladatokkal fogja keseríteni az életét. Én is lekesen látogattam a hittanórákat. A poroszos szigorú, feszes tanórák után szinte felüdülés volt a káplán előadása. Ha nem lenne szitokszó, szinte azt mondanám, liberális légkör uralkodott. Akár még enni is lehetett az órán.
„Mert mondá az úr, nemcsak kenyérrel él az ember...”, „hanem kolbásszal is”, folytatta a melletem ülő B. Tibi, és jókorát harapott az uzsonnájából megmaradt gyulaiból. Ilyen és ehhez hasonló poénok, kirándulások, focimeccsek kovácsolták össze a fiatalokat, szinte minden korosztályt érintve. A faluban soha ennyire nem volt szervezett az ifjúság a háború után. Valószinűleg a jelentések célba értek, és odaföntről aggódva figyelhették, hogy van itt egy atya, aki többet tud a fiatalokról, mint ők. El is helyeztették gyorsan egy csepeli munkás kerületbe. A reform plébánus meg váratlanul elhunyt, és vele az ígéret is, hogy miután a templom és a plébánia dolgai fejlesztései befejeződtek, Irma házikója is sorrakerül. Az új plébános magasról érkezett, állítólag a püspökségen is valami fontos hivatalt töltött be egykoron. Ennek megfelelő gőggel állt hozzánk, akik a helyi vallási közösség egyik nagytekintélyű családjának szegényebb, szerényebb mellékága voltunk. Anyám a kezdeti puhatolózások után megpróbált közbenjárni, hogy esetleg a közeli kerti csap felől legalább a vizet be lehessen vezetni Irma házikójának az egyik helységébe. Megtesszük amit lehet, - jött a válasz, csak ki kellene ásni a kerti csap vezetéke mentén az aknát, hogy majd ha jön a mester, meg tudja nézni, hogy lehet a legkönnyebben a vízvezetést megoldani. Már középiskolás voltam, be tudtam vállalni a feladatot. Annak rendje és módja szerint nekiláttam, és szabaddá tettem a cső környezetét, leástam egészen az elágazási pontig, hogy a maestro majd be tudja fejezni a munkát. Aztán másnap anyám mondta hogy baj van, az aknában áll a víz, és a plébános tajtékzik. Ordibált anyámmal: „ a maga fia, a maga fia eltörte a csövet, most cserélhetjük ki az egészet, egy csomó pénzért”. Nem tudom, hogy anyám hitt – e az ártatlanságomban, vagy sem. Mindenesetre az biztossá vált, hogy Irma házikója továbbra is víz nélkül maradt. Illetve mégsem. Történt ugyanis, hogy irdatlan esők jöttek, amint az júniusban, medárd idején szokásos. Anyám kérésére ennivalót vittem Irmának, uzsonnát és ebédet. Eláztam rendesen, mert végig ömlött a eső, több napja már.- Amint beléptem, - 9 óra körül lehetett, láttam amint Irma még az ágyban ült, hátát párnákkal kitámasztva, bal kezével esernyöt tartott, jobbjában könyvet tartva olvasott. „Mégiscsak elérkezett a szobámba a víz”, mondta mosolyogva, miközben az esernyőn, ha nem is nagyon gyakran, de egy egy csöpp koppanása jelezte, hogy a víz valóban megjött. Irma imádott olvasni, mivel más szórakozása TV nem lévén, nem nagyon volt. Főként útleírásokat olvasott, amelyeket utána nagy szívvel ajánlott nekem, és kölcsönadta mindet. Stanley találkozása Livingstone-al Afrika sűrűjében, Amundsen halálos versenye Scott kapitánnyal, és hasonló könyveket bújt szenvedéllyel, mintha csak be akarta volna pótolni mindazon utazásokat, (ha másként nem, virtuálisan), amelyeket hajdan férje nélküle bejárt. Olvasott rendületlenül, hisz más dolga már nem volt. Már évek óta nem jött el hozzánk, hisz szervezete már nem bírta volna a megterhelést. Sejtettük, hogy egyre gyengébb lesz, és egyre nehezebb lesz majd neki. De soha nem panaszkodott semmire. Optimista és elfogadó volt az utolsó pillanatig.
Irma 1975 március 10-én ment el. Jól emlékszem arra a napra. A búcsúzó tél néhány szürke napját követően a természet hirtelen kitavaszodott, és én néhány osztálytársammal a Kőhegyre kirándultam. A tavasz illatától megrészegülten fociztunk, szalonnát sütöttünk, élveztük a napsütést és a hirtelen támadt meleget.
Tudtam, hogy Irma előzőleg megfázott, köhögött, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az egésznek. Irmával nem történhet semmi – gondoltam, és ez a gondolat évtizedeken keresztül meg is állta volna a helyét. Soha előtte senki közeli csládtag nem halt meg, így feltehetően egyszerűen nem tudtam elképzelni, átgondolni, hogy az út egyszer mindenkinek véget ér. Feltöltődve, vidáman értem haza, mikor meghallottam a hírt, hogy Irma elment. Nem is tudom, nem volt sokkoló, egyszerűen tudomásul vettem, hogy ez a helyzet. Van, hogy az emberen később jön elő minden, az adott pillanatban nem tud mit kezdeni a tényekkel.
Kapcsolatom a klérussal elkezett lazulni. Ministrálni már rég nem jártam, hisz nem tartottam már koromhoz „méltónak”. Ahogy egyre jobban megismertem a világot, gyűltek bennem a kétségek, melyre a közösség egyre kevésbé tudott válaszolni. Jártam az egyházi énekkarba, mert a zenét szerettem, és a társaság sem volt éppen rossz. Pár hónappal Irma halála után felmerült, hogy Irma házikójából milyen remek köíösségi helység lehetne, többek között az énekkarnak. Aztán majd a továbbiakban, - ha Isten segít, akár még hozzá is lehetne építeni, ki tudja, az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Első körben le kell bontani a két helység közötti falat, hogy egy tágas próbaszobát lehessen kialakítani. Engem kértek föl erre a nemes feladatra, meg egy pár évvel idősebb srácot, Attila volt a neve. Kaptunk egy jó nagy demizson bort is, ami egy temetésen abszolvált közreműködésünk úgymond tiszteletdíja volt.
Csákánnyal és kőműves kalapáccsal estünk neki a falnak. Magasra szállt a por, hullott a vakolat és a tégla. Muszáj volt a demizsonhoz fordulni, és egyre gyakrabban. Ahogy elsőre áttörtük a falat, eszembe jutott Irma. Úgy jelent meg előttem, mintha ott ülne, talán esernyővel a kezében, a másikban könyvvel, és nem is nagyon érdekelné, hogy a csákány immár rést ütött a falon. Na akkor hol az a demizson, mondta Attila, és legördítettünk egy újabb pohárral.
Összesűrűsödöttt bennem az összes düh, Irma a kezében az esernyővel, a plébános vádaskodása, az ígérgetések, a prépost mellébeszélése, és a furcsa paradoxon, hogy végül nekem kell csákánnyal szétvernem a falat, amin évtizedek során nem sikerült egyetlen ajtót vágatni. Űtöttem, vertem a vakolatot, mint valami vadember. „Ha odasújtsz, körül a sorshoz”, adj neki. Attila nem értette, mire megy ki ez a vehemens munka, hisz nem kerget minket a tatár. Töltött, egyre csak töltött. Viszonylag rövid idő alatt befejeztük a munkát. Na még egy utolsót, mondta Attila, és én nem ellenkeztem. Ziláltan érkeztem haza, egyből a heverőmre zuhantam, de még volt annyi lelkierőm, hogy magamhoz vettem egy edényt, a biztonság kedvéért. Nem volt rossz ötlet. Anyám, minden szigorúságát elfelejtette, mivel egy szót sem szólt.
Tudta, hogy hol voltam, mit csináltam, és látta, hogy lerészegedtem. Biztos nem értette meg, de nem szólt semmit. Csodálkoztam ezen, de később arra jutottam, hogy talán valami belső jelzés súgta neki, hogy most ezért nem kell mondania semmit. De az is lehet, hogy magától tudta.
Útjaim elkanyarodtak a templomtól, lassan a kétségek győztek a hit felett. Nem nagyon jártam a plébánia kertjében utána. Legközelebb csak akkor, amikor anya meghalt, mentünk a temetést elintézni. A fiatal káplán épp a kocsit mosta a kertben, letette a slaugot, hozta a könyvet, sorolta a számokat, mi mennyibe kerül. Körbejárattam a tekintetem. Irma házikója helyén hatalmas, új zárdaépület állt, hátranyújtózva egészen a hátsó kertrészbe. Változnak az idők, meg az árak is gondoltam, amikor kiválasztottuk a megfelelő szertartást. Szerényet, mindenféle blikkfang nélkülit. Azután betettem magam után a kertkaput. Örökre.
Irma sírja a régi temető ódon sírkövei közt a templom irányába kémlel. Nyirkos, hűvös részen, hatalmas fák árnyékában. Mire a halottak napja eljő, a szorgalmas moha majd teljesen benövi a szürke követ, mi meg letakarítjuk, és gyertyát gyújtunk egy pár krizantén kíséretében. Az utolsó évben kiritkították a bokrokat a régi temetőben, tágasabbnak tűnik, több fény ömlik be Irma nyughelyére. Amint a késő őszi napsütés egy vékony fénnyalábot lövelt a sír kopott betűire, arra gondoltam, hogy Irma biztos valami hosszú, rejtélyes utazásról álmodik.