A vendég
Pontosan 11 perccel 9 óra múlt (mintha csak ez az esti pillanat valami nyugatos költő versét indítaná eképpen), mikor Martin Vendel, a sokat látott és sok vihart megélt vendéglős dinasztia vélhetően utolsó sarja letette a tollat, és elsimította a kockás füzet gyűrődésnek indult lapjait.
Szeme újra végigsiklott a számokon, és megpihent az aláhúzás alatti végösszegen, mely a napi bevételt volt hivatott mutatni. Ez ma már nem lesz több, dünnyögte egykedvűen. Hogy is lehetne. Mióta a vírus, mint valami szökőár, elsodorta a megszokott és jól megtervezett életét szinte az egész világnak, felhagyott a modern üzletvitellel. Laptopját lezárta, összehajtogatta, és gondosan bezárta az emeleti dolgozószoba iróasztalának legalsó fiókjába. Előkereste azt az ereklyeként örzött vastag kockás füzetet, melybe apja a hetvenes évek végéig vezette az üzleti tranzakciókat. Néhanap, amikor nosztalgikus hangulatban találta az este, szívesen olvasgatta ezeket a lapokat, mert azok nemcsak rideg számsorokat tartalmaztak, hanem apja sokszor tréfás feljegyzéseit is, melyek tartalommal töltötték meg, szinte szóra bírták a számokat. Kívülről tudta már ezeket, de néha, ha baráti társaság jött, nagy kedvvel mutatta meg újra és újra azokat.
„Valamit csinálni kell a babbal, mert ez a Schneider Jancsi és a barátai úgy telefingták a vendéglőt a csülkös bableves után, hogy a vendégek kitódultak a teraszra, pedig -8 fok volt – 1972 január 25”
„A Marx pék úgy leitta magát (pedig csak egy elég rossz minőségü rizling szilváni volt a házban), hogy mindenáron föl akarta olvasni a kommunista kiáltványt, mert azt az űkapja írta....egy csudát, ez csak egy karrieréhes névrokonság 1973 május 1.”
Ahogy sokadszor olvasgatta ezeket a (hajdan) vicces sorokat, már nem is figyelt a tartalomra, hisz azt úgyis ismerte jól. Csupán a betűk karcsú, egymásba kötődő vonalait követte, szinte látta apja elegáns, nagyívű mozdulatait, amint ravaszkás mosollyal az arcán befejezte a napi irományait. Nagy úr a nosztalgia ezekben a válságos időkben – gondolta, de hogy is folytathatom ezta a sajátos pénztárkönyvet? A világ annyira más, és én is. Kihagyott nagyjából 10 oldalt, mikor elkezdte írni az újabb fejezetet, nagyjából 40 év megszakítással. Mikor a forgalom rohamosan csökkenni kezdett, végül a vendéglő csak délután 3-ig tarthatott nyitva a vírus miatti korlátozások okán, úgy érezte, fölösleges a forgalom elektronikus követése, az informatikával támogatott tervezés, a marketing tervek és hirdetések. Úgy vélte, ha papíron vezet mindent, jobban alkalmazkodik a hirtelen támadt új helyzethez, és talán jobban úgy érzi, a lassabb tempó miatt, hogy dolgozik, hogy vezeti az üzletet.
A vendéglőt délidőben megtöltő diákok elmaradtak, az iskolák bezárása végett, és a munka után betérő törzsközönség teljesen eltűnt. A közeli irodaház cégeinek ifjú yuppie dolgozói mind home office-ba vonultak. Étkezésük immár a világhálón bonyolítják minden bizonnyal. Néhány rendszeres ebédelni járó vendég rendre megjelenik, zömében mindíg ugyanabban az időben. Frau Sissy, aki valóban Sissy-nek gondolja magát, és télen -nyáron hermelin gallért hord, még akkor is, ha 30 fok körül mutatott a hőmérő. Vali néni a 2 házzal arrébb lakó szomszéd, aki főként csak kávézni, és beszélgetni jön, bár amikor eljön a friss saláta idénye, szinte minden nap benéz egy jó tojásos galuskára fejes salátával (Salzburger Nockerl – a papa étlapja szerint). És hát az elmaradhatatlan Stein úr, egy alacsony, kicsit köpcös, zsidó ember. Valami bölcsész lehet, mert mindíg feljegyzéseket készít, könyvet olvas, amíg az étel elkészül (péntekenként maceszgombóc leves és sólet), és izgatottan telefonálgat mindenféle kiadókkal és szerkesztőségekkel.
Martin Vendel érezte, hogy valamit lépnie kellene. Étel helyi átvételre, házhozszállítás, weblapon való elektronikus ételrendelés. Szép új elektronikus világ. De volt egy hatalmas baj: átkozottul fáradtnak és kiégettnek érezte magát. Nem volt tőle teljesen távoli az elektronika világa, az Internet, és a közösségi oldalak. Tudta, halotta, hogy mások szinte erőre kaptak, a vírus új lehetőségek, értékesítési formák felé lökte őket. Valamiért egyszerűen képtelen volt fölvenni a telefont, keresni az interneten egy vállalkozót, aki segít interaktív web shopot építeni. Mintha valami mázsás terhet cipelne, mindent lassan csinált. Egy szomszéd fiatalemberrel megállapodott, hogy elindítanak egy ételkiszállítási szolgáltatást, de csak telefonon és e-mailben fogadott rendeléseket. A laptopot lezárta, de a telefonon láthatta a beérkező leveleket is. Valamennyire működött, de nem volt az igazi. Végül a forgalom annyira visszaesett, hogy elküldte Fricit, a szakácsot, akivel együtt tanulták a szakmát, és több volt közöttük, mint főnök – beosztott viszony. Sosem hitte volna, hogy erre sor kerülhet, de a valóság jeges lehellete megérintette egy áprilisi reggelen, amikor kiszámította, hogy képtelen lesz a szakács bérét kigazdálkodni. Élete legnehezebb és legszomorúbb pillanata volt. Még nem volt záróra, de már nem volt vendég. Stein úr, aki rendre utolsóként távozott, ezen a napon még korábban elment, mintha csak tudta volna, hogy valami emócionális dolog van készülőben. A fekete mosogatás, (a nagy lábosok és a főzéshez hasnált edények mosogatása) amit mostanság már Frici csinált, már épp befejeződött. Vendel a legtávolabbi, az ablak melletti asztalhoz ült, és egy üveg olaszrizlinget (csopakit, mi mást) tett az asztalra, 2 pohárral. Frici hívás nélkül odatelepedett, és halkan csak annyit kérdezett:
- Holnaptól?
- - Igen.
Alig beszéltek többet. Kiitták a poharat, és Vendel újra töltött.
- Azért fehér borban alig van ennél jobb – mondta Frici elgondolkodva, talán csak a Somlói Juhfark üti meg ezt a szintet.
- Igaz, igaz, akárha magam mondtam volna – kontrázott Vendel, és nevettek.
Sokszor elsütötték ezt a hajdani Ványadt bácsi című Alfonzó paródiából külcsönzött poént.
- Aztán nézz be néhanap, búcsúzott Vendel az ajtóban, kezet ráztak, és hosszan nézte, amint Frici távolodik a macskaköves utcácska hosszában, lassan kaptatva az utca végén emelkedő lépcsőkön, és végül köddé veszett a lépcső tetején.
Ennek már több mit egy hete, és noha a számok a döntés helyességét igazolták, Frici hiánya ránehezedett a mindennapok egyhangúságára. A vendégek az ételek minőségén nem nagyon vették észre a változást, de Vendel helyett a Juliska nevű unokahúga szolgált föl, ő pedig a konyhában tette a dolgát. Mivel alig volt vendég, és zömében az ételkiszállítás számára kellett fözni, megosztották a konyhai munkát, Juliska Vendel keze alá dolgozott, miközben szinte egy szót sem szóltak egymáshoz.
Frici azóta sem tette be a lábát az étterembe. A konyha megőrizve régies formáját szinte egybenyílt az étteremmel, mintegy demostrálva, hogy itt kérem nincs titok, mindenki láthatja, hogy mi történik. Frici hiánya egyedül Stein úrnak tűnt föl.
- Nehéz idők, bólintott sajnálkozva. Mondjuk a leves ugyanolyan jó, mondta elismerően, mikor a kanállal belevájt a maceszgombócba. Csak hát sajnálom szegényt.
Martin Vendel, noha nem végzett sem agykontroll, sem meditációs tanfolyamot, rendelkezett egyfajta tehetséggel, hogy a vészhelyzetek esetén kikapcsolja a külvilágot, csak meredjen maga elé, némán, elűzve minden gondolatot. Ez történt ezúttal is, szemeit a konyhában függő képen nyugtatta. Egy diák ajándéka volt ez a fotó, melyet a a Szindbád ebédjelenetének levesén úszó zsírkarikákat mutató filmkockáról szedett le, és ajándékozott Vendelnek, aki a diákoknak olcsó, de fenséges menűket állított össze azon békésebb időkben. Szinte látta a levest kavarogni, amint az erőspaprika magszemei bele hullottak a szédelgő zsírfoltokba. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor az antik falióra nagymutatója elhagyta a X-et és határozottan átugrott a 11-et jelképező pontra, és odakintről mintha egy elhaladó lovaskocsi zörgése szűrődött volna be. Utoljára lovaskocsit a Stephansdom mellett látott, de annak is már vagy jó húsz éve volt. A mutató, mint egyetlen zajforrás az esti méla csendben, még lustán elmerengett a 9 óra 11 perc állapotában, mintha sohasem akarna továbblépni, amikor a külső tömör faajtó felöl erőteljes kopogás hallatszott. Mi a franc – emelkedett fel Martin Vendel, mert elképzelni sem tudta, hogy ki lehet az e (mostanában) késői órán, bár titokban nem bánta, hogy végre történik valami. Kinyitotta a csipkefüggönnyel borított belső ajtót, majd elfordította a konok boltíves faajtó hatalmas kulcsát, mely akár egy méretes pincekulcsnak is bevált volna. A külső lámpa sápadt fénye egy vászonzakós, girardi szerű kalapot hordó alakra vetődött.
- Jó estét, mondta az idegen, hangjában valami furcsa méltósággal, mintha őt illene ismerni. Vacsoráznék.
Ez annyira meglepte a vendéglőst, hogy egy pillanatra meg sem tudott szólalni. Ez a fickó honnan jött? Nem tudja, hogy koronavírus van az egész világban? Sejtelme sincs, hogy már hetek óta délután háromkor be kell zárnia minden étteremnek?
- Sajnálom uram, zárva vagyunk. Nem jószántamból, de a törvény értelmében délután 3-kor be kell zárnunk, amíg a vírus tart.
- A vírus, - mondta elgondolkozva. Ahonnan én jövök, ott vírus nem pusztít. Amúgy meglehetősen éhes vagyok. Hosszú útról érkeztem.
Talán egy fél percet hallgattak, majd a vendéglős törte meg a csendet.
- Nézze uram, nekem hivatásom nem engedi, hogy éhesen távozzon a vendég, mégha csak a portál alól is. Valamit összedobok és becsomagolok Önnek. Az étel elvitel útján történő értékesítését nem tiltja a törvény.
Most az idegen hallgatott, egy darabig maga elé meredt, majd megcsóválta a fejét.
Lassan, és tagoltan beszélt, mint aki minden szavát alaposan megfontolja.
- Tudja, régivágású ember vagyok. Soha az életben nem rendeltem ételt házhozszállításra. A pizzafutárt megtarthatják maguknak a számítógép előtt görnyedő ficsúrok. Nézze, nem kérem, hogy nyissa ki miattam az éttermét, csak engedjen be most az egyszer vacsorázni. Ha bárki jön, mondhatja, hogy egy régi barát érkezett, és együtt vacsoráznak. Ezt talán csak nincs ellenére a szabályoknak.
Martin Vendel egyik lábáról a másikra állt. Arra gondolt, hogy máskor, pár hónappal ezelőtt még élettel volt teli a vendéglő ebben az órában. Vidám tárasaságok, néhány törzsvendég, és egy pár különleges csodabogár. Ki csendesebben, ki harsányabban, de összeségében mindenki hozzátett valamit az étterem alapzajához, ami bizonyította, hogy zajlik az élet.
- Jöjjön be hát, - nyitotta szélesebbre az ajtót.
Maga sem értette, miért tette, de valami megfoghatatlan késztetést érzett, hogy újra üljön ott valaki valamelyik asztalnál, és ő ismét annak érezhesse magát, amire született, ami betöltötte az életét, amíg ez az átkozott járvány el nem intézte a mindennapjait.
Nem gyújtotta meg a lámpákat, hanem egy 2 águ gyertyatartót helyezett az asztalra, amely mellé az idegen odatelepedett. A gyertya lángja hosszúkás árnyékot rajzolt a vendégről a kandalló falára. Az idegen őszes halántékú, magas homlokú, középkorú férfi volt. Laza testtartással, hátradűlve ült a támlás karosszéken, és elgondolkozva tanulmányozta az étlapot, majd tekintete a konyha falán lógó képre tévedt.
- Gondolom ilyen levessel most nem tud szolgálni, bár megvallom, igencsak kedvemre való volna. De lássuk, mit is találunk, ami gyorsan elkészíthető.
Időközben a neszek hatására előkerült Juliska is, kérdően nézett a vendéglősre, aki csak odaintett, hogy vegye föl a kötényét, mert vendég érkezett. Juliska nem kérdezett semmit, csak tette amire utasították. Ez volt az élete.
- Na most van itt olyan, hogy sváb disznótoros hagymás tört burgonyával. Habár nem épp a disznóvágás idejét éljük. Na már csak az a kérdés, hogy zsemlyés hurka, vagy rizses hurka.
- Sváb disznótoros, nagyságos uram
(Nem is értette, miért használta a nagyságos jelzőt, egyszerűen automatikusan tolult a szájára, és igazándiból nem is érezte nem helyénvalónak)
- Hmmgen, - dünnyögte a vendég, hát ha különösebb baja nincs annak jószágnak, akkor jöhet.....
Miközben Juliska és Vendel munkához látott, a vendég szóval tartotta őket.
- Emlékszem, a legjobb hurkákat Budakeszin csinálták. A Bruckner, a Martin voltak a legjobb bőllérek. Én ezt tudtam, és mindig odajártam a házakhoz, január, február táján. Ott lehetett zsemlyés hurkát vásárolni. A májas hurka olyan vastag volt, hogy majd kibuggyant a bélből, akkora volt mint az alkarja az embernek. Akkor még hideg telek voltak, majd szétfagyott az ember fia, de megérte. Még szerencse, hogy a disznóvágáskor mindíg akadt jófajta pálinka a háziaknál..
- Erről jut eszembe, hogy is hívják magát fiam?
- Vendel, nagyságos uram.
- Na hát Vendelin fiam, jöhet egy jó nagy korsó sör, diszkrét és kemény habbal a tetején. A hanzlit megtarthatja magának a koronavírus.
A vendéglősnek szeme sem rebbent, csapolta a sört és füles korsóban letette a vendég elé az asztalra. A hab szeliden csordogált a korsó oldalán.
- Hát erre mondták annak idején az informatikus barátaim az Arany Ászokban, mert mindíg oda jártunk munka után, hogy megint aktív hub (értsd hab) van a sörön. Ez amolyan szakmai szóvicc volt, amin nagyokat nevettek. Annál jobban a korcsmáros, aki még a habon is profitot termelt.
Azzal nagyot kortyolt a sörböl, melynek a habja vékony lenyomatott hagyott mákos színben játszó vékony bajszán.
Eközben Juliska a tányérra rakta a véres hurkát, mely karcsú kört írt le a porcelánon, kis vöröses levet eresztvén, mellé a vastagabb májast, végül a rövid, de erőtől duzzadó kolbászt.
- Nem addig van az Vendelin fiam. Hol vannak a különböző mustárok? Én a csípős dijoni mustárt kedvelem, de igazán az angol mustár az ami a legjobban kedvemre való.
Martin Vendel nyelt egy nagyot, és az asztalra helyezett egy magos, csípős dijoni mustárt.
- Ezzel tudok szolgálni uram.
- Jó lesz, nehéz idők, nehéz idők.
Hosszasan falatozott, kiélvezve minden porcikáját az ételnek.
- Most már meginnék egy fél liter jó bort! – vetette oda két falat között.
Martin Vendel nem jött zavarba, mert arra mindíg ügyelt, hogy sose legyen híján a jó minőségű, kimért fehér boroknak. Asztalra tette a kancsót és a poharat, majd hátrébb húzódott volna, de a vendég újra magához intette.
- Tudja Vendelin fiam, mi lenne igazán a kedvemre? Biztos van a konyhán egy darab darálni való marhahús, vagy bánom is én ha disznó. Na azt kéne jól ledarálni és egy felvert tojással meg fekete borssal, sóval és friss piritóssal idehozni. Na meg fiatal hagymával, amelyik korcsmáros ad magára, tart a konyhán fiatal hagymát. Ebből lehet a legjobb tatár beafsteaket összrakni.
- A sült után, nagyságos uram???
- Nézzenek oda, kik maguk, hogy megszabják az én étkezési szokásaimat?
- Annak idején a Krisztian sörözőben lehetett a legjobb tatár beafsteak-et készíteni a sörhöz. Olyan jó volt, hogy sokszor nem is a sör miatt mentünk oda, hanem e-végett.
A vendéglős szótlanul visszament a konyhába, majd porcelán tálcán lerakta a vendég elé a kért anyagokat, és arrébb lépett. Arra számított, ha újra visszahúzódik, a különös idegen újabb és újabb kívánságaival ismét csak visszacitálja az étterembe.
- Aztán Vendelin fiam, van neked feleséged?
- Volt, nagyságos uram.
- Talán meghalt?
- Nem, más történt.
A vendég kérdően tekintett rá, miközben a kikevert masszát a piritósra kente, hosszú, szinte gyakorlott mozdulatokkal.
- Sztyyy....
- Sztyyyyy...? nézett rá újra az idegen.
- Kérem, én fiatal pincér koromban az Almássy vendéglőben dolgoztam. Csupa gazdag úr járt oda, a Pintér, a Fenyő, a Princz voltak a vendégek.....
- A Princz.....is mételte elgondolkozva a vendég.
- Jóban voltunk néhány törzsvendéggel, míg az egyik közülük, egy Schuhmacher nevű gazdag vállalkozó megggyőzött, hogy vegyem feleségül a lányát, Passiance-t. Szerencsejátékban utazott, és azt akarta, hogy nyissunk egy családi vállalkozást, én vinném az éttermet, ő meg adná a játékgépeket. Belementem, és ezzel elintéztem magam. Eleinte jól ment minden, de aztán hoztak egy rendeletet, és a játékgépeket le kellett szerelni. Passiance meg elszökött Debrecenbe egy fiatal mérnökkel, onnan adta be a válópert. Az éttermet bezártuk, és én visszatértem ide, apámhoz, a családi vendéglőbe.
- Elszökött Debrecenbe egy fiatal mérnökkel? – ismételte a vendég tagoltan.
- Igen, de vele sem maradt sokáig. Férjhez ment egy bolond vidéki földbirtokoshoz.
- Az a bolond vidéki földesúr én voltam, -mondta a vendég elgondolkodva, és a halvány fények ellenére is látszott, hogy arca sápadt tónusra váltott.
- Én voltam Passiance második férje.
- És mi történt vele? Hol van most? – kérdezte a vendéglős izgatottan.
- Bele kell nyugodnunk, mondta a vendég lemondóan, mint aki valami régi és megváltoztathatatlan emlékekbe túrkált bele hírtelen. Az étel nem volt rossz ugyan, de akár valami ennél is jobb szakácsot nem ártana szerződtetnie, Vendelin fiam....
Martin Vendel ebben a pillanatban fölemelte a fejét az asztalról, és tűnődve nézett körül. Micsoda rémálmai vannak az embernek ilyen elátkozott időkben. A falióra mutatója kattogva ugrott a 11-ről a 12-re, és elcsodálkozott, hogy miképp lehet kevesebb, mint egy perc alatt ilyen tartalmasat álmodni. Ám mindenesetre megnyugodott, hogy mindez csak egy különös, végülis nem minden tekintetben rossz álom volt csupán.
Föltápászkodott, és elindult a konyha felé, de odaérvén a lába szinte a földbe gyökerezett. A sütő ablaka párás volt a hőségtől, és megdöbbenve vette észre, hogy a mosogatóban mostalan tányérok hevertek. Rajtuk a véres hurka lehántott bőre egy kevés maradékkal és néhány dijoni mustárfolttal.
Másnap reggel 10 órakor beállított Frici.
- Főzünk valamit, öreg?
- Főzzünk vazze.....azzal beljebb terelte a szakácsot.
Néhány nap múlva elterjedt a hír, ki más mint Vali néni újságolta Stein úrnak, mikor kávézás után épp távozni készült, hogy ennek a Fricinek van egy szinész barátja. Ez a színész már nem lép fel sehol, viszont néhanap, baráti társaságát szórakoztatandó, halálos pontossággal, szinte megszólalásig utánozza Latinovits Zoltán beszédjét.